gipsz égbolt

túl képlékenyek voltunk. nem tudom, hogy valójában is fehér volt-e az a fény, amit egymásból felismerni véltünk. felismerni véltem. hogy közös volt-e valaha az utunk, a sorsunk. vagy egy egyszerű bűvölet facsart ki minket. hogy nemes egyszerűséggel elbukjunk, és mindent magunk alá kebelezve, a világot négy sarkánál fogva a földre lerántsuk. vagy talán még lentebb. néha szeretném azt hinni, hogy a krétafehér falaknál a fényben mi állunk ketten. egy olyan korban, mikor sokkal tisztább volt az elme, és nem marcangolta a tudatot semmi földi butaság. konvenciók, normák. mások butasága. csak ültünk egymással szemben, és már akkor is talán egy kicsit tartottunk ettől a kortól. hogy majd nem tudjuk megtartani magunkat, mert bár csontjaink éppen olyan szilárdak, lelkünk kevésbé vértezett. talán a tiszta tudás volt az erőnk. hogy minden olyan magától értetődő volt. most pedig fátyolos a tudatunk. önmagunk irányítjuk magunkat a legtöbbször a rosszabb irányba. azt hiszem ismertük egymást nagyon régen. még abból a világból. és amit megőriztünk, az a kommunikációnk közötti tisztaság. ami működik, mert működnie kell. de ahogy egyre inkább az érzelmeim irányítottak, egyre inkább megfertőződött ez is, és azonos nemű lett azzal, mint amilyen az egész itt létünk. ez volt az utolsó darabkája, a bizonyítéka annak a kornak, a közös nevező. és most nincs semmi. bemocskoltuk egymás emlékeit. a szép perceket. a türelmet. az ígéreteket. minden túlságosan világi lett, mindent beszőtt ez a háló, és nem tudom, hogy visszafordítható-e. ha valóban ott ültél akkor velem szemben, és a szemedben benne volt a tisztaság, a béke, akkor igen. akkor van értelme. de már olyan messzire távolodtunk, hogy erre egyedül nem tudom meglelni a választ. nem egy irányba hagytuk el magunkat, mégis mind a ketten az ösztöneink ellen támadunk. a lehető legtávolabb sodródunk.

félelemből nézzük egymást, a ráncok színét, a félreértett mosolyokat. a hangok tompulnak, és egy örvény szív magába. végtelen időket élünk. üres órákat. dallam nélküli napokat. feláldozott ébredések. kesernyés avar. a hó mindent betemet. átmenet nélkül lesz a jóból fehér, és a rosszból még fehérebb. tiszta lapokat helyezünk lábunk elé. lépjünk együtt rá kérlek. félbetépjük. elszaladunk. visszanézünk, és fohászkodunk. újabb lapokat akarunk magunknak, sárral rajzoljuk rá életünk nyomát. itt a helyed. mutatom ujjaimmal, és tartom kezemmel erősen, el ne vigye a szél. hát nem emlékszel? már annyira rég érkeztél, hogy a helyed sem találod. csak a fájdalom követi arcod, vagy arcod maga a fájdalom. kékül a szánk a sötétben, de a hó mindent egyszínűre fog. fehérek vagyunk, és a bűneink is azok. a szétázott ruhák, a bőrünkre tapadt nedves hajtincsek. tükrök vagyunk, és nem akarjuk meglátni még magunkat sem. lehunyom szemem, és így nézlek tovább, ahogy elképzelem nevetésed, ahogy a levegőbe írom a mosolyokat, a hangod ismételgetem, csak el ne felejtsem. eladtam már az összes emlékem rólad. újakat kell keresnem. visszatekerem az időt, állok a szobádban, nézlek. mikor végigjátszom, kezdem előlröl. magad elé engedsz, fel a lépcsőn. átölelsz. nevetünk. el nem cserélhető emlékek. belebújok éjjelente a csöndbe, és csak téged figyellek. keressük egymást álmainkban, az aranyló napban, az égben. lassan telnek csak a percek, a napok.

2011 még mindig a túlélésről szólt, talán ezt kellene lassan magamra tetováltatnom. bár már kezd elegem lenni belőle. nem is annyira a test túléléséről, hanem a lélek egyben tartásáról szólt minden. hálás vagyok azoknak, akik idáig kísértek. igen, 2011-ben nem sikerült a legjobb barátnőnek lennem semmilyen tekintetben, hiszen képtelenség volt rám számítani. az ígéreteket sorra törtem össze, legtöbbször persze önhibámon kívül, na de a végeredményen ez nem sokat változtat. köszönöm azoknak, akik ennek ellenére is szeretnek valamiért, számomra érthetetlen módon persze. először is a b13-asoknak. köszönöm Narancsszívnek, amiért képes arra, hogy a legkisebb porszemben is meglássa azt a csodát, amit mutatni akarok, és velem örül ennek. még akkor is, ha talán mind a ketten tudjuk, hogy a felnőttek ezt úgysem értenék. sőt talán senki nem lenne hozzá elég bátor. mert a csodákban való hithez bátorság kell. köszönöm natronnak, aki csak a semmiből rákérdez, hogy jól vagyok-e, én meg nem értem, hogy honnan tudja, hogy éppen az idei év talán egyik legnagyobb fájdalma ért. de persze nem csak ezért, hanem mert felhív, ha éppen nem tudja, hogy ki énekli a dalt az mr2-n. meg azért is, mert képes máshogy látni, mint én. és ettől sokszor meglátom a keresett ösvényt. köszönöm Izzys-nek, amiért sétált velem a Dunánál. ezer éve vártam már azt, hogy csak úgy üljünk egy padon és süssön ránk a nap. és köszönöm a Radnótinak vitt üveggolyót is. meg, hogy idén elvisz majd magával engem is. köszönöm mirrmurrnak és Hannának, hogy eljöttek bobozni. és, hogy azt gondolják néha lassan beszélek, de tele vagyok élettel. köszönöm azt a nagy halom üveggolyót, és azt is, hogy bármikor ott vannak, ha szükségem van valakire. köszönöm Pamfletnek, mert bár 2011-ben nem találkoztunk, azért tudom, hogy bármilyen fesztiválon sodor össze minket a szél megkínál azzal a finom itallal, és képes leülni velem bárhol beszélgetni, hogy elfecsegjem éppen kibe vagyok szerelmes. köszönöm abszurdiának, hogy lehet vele beszélgetni olyan dolgokról, amikről mással nem. meg persze a csodálatos borítót is. köszönöm vaTTacukornak, hogy bár rettentő ritkán írok neki, azért nem neheztel, és még ennek ellenére is látni akart Orfűn. köszönöm secretbeing-nek, hogy mindig emlékeztet, hogy küzdjünk az álmainkért. Glooo-nak pedig, a hatalmas távolság ellenére is köszönöm, hogy a mai napig hisz bennem, az írásaimban. olyankor is, mikor én már egyáltalán nem.

és akkor a nem b13-asok: köszönöm Zsaninak, hogy pont olyan mint én, Áginak pedig, hogy pont az ellentétem. és hogyha hónapok telnek el, akkor is mindig ugyanonnan folytatjuk. köszönöm Nikinek, hogy nem adta fel mikor sokadjára is próbáltam ellökni magamtól mondván, hogy nem alkalmas az idő. köszönöm, hogy megértette azt, hogy ebben a helyzetben hogyan kell velem bánni. örülök, hogy annyi év után újra a barátnőm lehet. Ritának is köszönöm, hogy mindig türelmesen végighallgatta a világmegváltó ötleteimet. a legjobbakat kívánom nektek!

és mivel az élet pont olyan, amilyen szemmel nézünk rá, ezért boldog is voltam. 2011 legnagyobb ajándéka az a család volt, akiket talán meg sem érdemeltem. vagy csak így a semmiből az ölembe hullott. és kimentett. nélkülük semmi nem ment volna már. az ahogyan ők mondják a nevem, az a szeretet az számomra egészen új dolog. és igen, 2011-ben is voltam szerelmes. rájöttem, hogy létezik olyan ember, aki azt érti, aki én vagyok. rájöttem, hogy két ölelés között mekkora különbség lehet. hogy nem kell félnem, ha áttetsző leszek. vagy túlcsordulok szeretettel. hogy van valaki, akinek a szemében ugyanaz történik, mint az enyémben. köszönöm, ha ennek a káosznak a végén valóban egy rendszer fogaskereke lehetek.

nem emlékszem semmire. egyik pillanatban még a fehér darvakat hajtogattam a hóban állva, a koszorúra. egyetlen pólóban, átfagyva. aztán egy ismeretlen falu, ismeretlen temetőjében nyitottam ki a szemem. ott tértem magamhoz, mondanám, ha nem vinne magával még most is, valami kábaság. alattomos láncon nem rángatna egy titokzatos erő. ha nem akarna kijózanítani és nem kényszerítene, hogy órákon át bámuljam magam a tükörben. 'nézz szembe vele'. becsapva érzem magam. egy madárnak, akinek csak azokat a tollait tépték ki egyesével, melyek a repüléshez kellenek. és mi végre? csak egyszerű heccből, csak hogy láthassák vajon mihez kezd vele. lábaim előtt hevernek a tollak. összesúgnak mögöttem: majd megnézzük üvölt-e a fájdalomtól. hogy könnyes lesz-e a szeme. de az az igazság, hogy azóta nem tértem magamhoz, így nem is tudom, hogy kevesebb lettem-e. nem is tudom, hogy lenne-e kedvem repülni. nem tudom, hogy kik a társaim. hogy valóban becsaptak-e. vagy én nem akartam látni. úgy léptem a hóra, hogy egyre csak azt duruzsoltam, Istenem bocsájtsd meg nekem, hogy ennyire szeretem. kérlek bocsájtsd meg nekem, hogy ennyire szeretem. hogy minden ellenére. hogyha bűn is, ha elbukok, ha...

nem tudom, hogy szerettem-e valaha ennyire. vagy, hogy mikor vált a legnagyobb bűnömmé. mikor lett nem etikus. mikor lett tiltott. ki tiltotta meg egyáltalán. ha nem állítom meg arra a két pillanatra a szívem, amikor magamhoz öleltelek, akkor biztosan porig égünk mind a ketten és nem támadunk fel. de még így a könnyeink közt is képesek voltunk nevetni a világ fájdalmán, és hinni abban, hogy egyszer tavasz lesz.

zsibbadnak a karjaink, mégis képesek vagyunk felhasítani a fekete égboltot. magunkba engedni a fényt. vagyis csak elméletben. gyakorlatilag teljesen mozdulatlanok vagyunk. magatehetetlenek. két test áll a mindenség közepén. hiszen a mindenségnek éppen ott van a közepe, ahol belül égünk. fáklyák vagyunk. csendesen sistergünk, saját kezünkben. bőrünk ránk olvadt. nem hirdetünk már semmit. én nem mondom neked, hogy majd jobb lesz. te pedig nem nézel rám féltőn. fagyosak az ujjaink. a tornacipőket elraktuk a tél karmai elől. fájunk. vagy már nincs is hozzá erőnk. nem értjük meg a történetek végét. nem látjuk a táblákat, mert homlokunkra írt a sors, tenyerünk helyett. én látlak téged, és látom ahogy zuhanni fogunk. belőled olvasom ki a jövőmet. a félelmet már feléltem. annyi félelmet elfogyasztottam, hogy már másoknak talán nem is jut. és miközben nézem a szemed bogarát, ezen elkezdek nevetni. ironikus minden. minden megkezdett gondolat. az időt megállítani akkor sem tudjuk, ha szuperhősnek gondoljuk magunkat. közönyösek lettünk és megfáradtak. azt várom, hogy valami belénk fecskendezett élet majd segít átlendülni, hogy a fagyott ágak végén lesz majd tavasz. a hajtások talán tudják majd a dolgukat. a szemünk pedig újra képes lesz arra, hogy megremegjen. hogy jelezzen. ha a szívünkről már le is mondtam, azért a szemünk... vajon hagy-e belőlünk valamit ez az év.

...aztán én voltam a fekete szín. a világ színe, pedig a hó volt. könnyeden, és üresen mosta tincseimet a szél, arcom elé. csak ott kezdett olvadni, ahová léptem. gondosan követtem a végzetet. lábam nyomába léptem. apró fog nyomok maradtak a világ vége után a hóban. üres voltam. üres volt minden... ez az év úgy zárul, ahogy kezdődött.

elég képlékenyek leszünk majd? a megbocsájtás lehetősége hajt. a könnycseppek lecsúsznak egy ereszcsatornán. csatornákon, ahol a hajónk ereszkedik. mi pedig várunk. szilánkosak a csontjaink, lágy belsőnk pedig a meg nem értettség kesernyés talaján üldögél. fel akarunk támadni, mindennél jobban. bal kezünkkel simítgatjuk a jövőnket, a jobbal pedig magunk elé tornyozzuk, a felejteni való múltat. el nem rohadunk. ki nem tépődünk. csak a hajlant várjuk, hogy teltkarcsúan érkezzen, tele zsebekkel, új lehetőségekkel. melyekbe talán majd soha nem merünk belekezdeni. megsértjük. megsértődünk. ellökjük. elhagyjuk. szem lecsukva vágyódunk a következő hajnal lehetőségei után. ábrándozunk és ismét kifacsartan térünk nyugovóra. a semmit megint nem léptük túl. nem rágtuk szét egymást annyira, hogy érdemes legyen róla beszélni. vagy, hogy mérföldkő legyen. mostohán bánunk a világgal, hiszen azt hisszük, hogy ő is éppen  így tesz velünk. nyugtázzuk, hogy ma is csak felcsinált a semmi. kiköpött és átlépett. emésztett tetemei vagyunk magunknak, a saját kreálmányai egy cél nélküli életnek. fel sem merül, hogy lehetne máshogy, vagy szépen. hogy ragyogóvá is érlelhetnénk magunkat, ha lenne hozzá bátorságunk. várom, hogy legyen. legyen legalább egyszer mindenkinek.

- folyton nevetsz.
- nem nevetek.
- akkor ez mi?
- jó. megnevettetsz.
- hogy tudsz ennyit mocorogni?
- meg se mozdultam.
- ha leesel a fecske a lábadon is összeszégyelli magát.
- kedvelhetnél mondjuk egy egészen kicsit jobban.
- mert akkor mit csinálnánk?
- főznél nekem.
- jó, mit főzzek neked?
- mondjuk a rántott sajtot szeretem.
- aha, azt pont főzni kell.
- hogy lehetsz ilyen?
- józanul még nem is beszélgettünk.
- tudom.
- és mégis szeretsz.
- ilyesmi.
- csak nem akarlak bántani.
- nem bántasz.
- tudod, nem kell ám mindent elhinni nekem.
- egy éven át szerettelek.
- mi ez a múlt idő?
- jó, most hibáztathatsz, hogy megcsókoltalak egyszer.
- egyszer?
- én egyre emlékszem.

                                                       KATT

mikor egy kicsit könnyebben veszem a levegőt, elfog a pánik, hogy hová tettelek. most valóban elengedlek? de miért tenném?

percenként gondolom meg magam, és sorakoztatom az érveket. bizonyítgatom magamnak a csendet. a pillantásokat. még mindig így néznek ki az üveggolyók? hallgatom meg újra a hangod. mintha két kezem közé rejthettem volna, vagy egy csigaházba, tenger morajlásként. karcolgatom újra az asztalt, és számolom, hogy most én vagyok magam ellen, vagy a világ súlya alatt roppanok össze. keresem azt, mikor még voltunk. elhitetem magammal, hogy létezett az a pillanat. aztán összetöröm. elfelejtem. és ismét elfog a pánik. gyűlölöm, hogy nincs támaszom, hogy nem támogat senki. hogy csak így engedik, hogy elkopjak. fakuljak. kiégjek. aztán valahogy mégis mindig én nyerek, az üresség felett. a rezzenéstelen arcok felett. az álmok birodalma felett. megszokott taszítások. elengedsz. mindig elengednek, soha nem kapaszkodnak belém. aztán már könyörgök, hogy keress, hogy ezerszer elismétlem azt, hogy mennyire szükséged van rám. és már nem is értem, hogy ki miatt is teszem. én vigyázok rád, vagy csak buta módon nem veszem észre, hogy ez éppen fordítva van. belőled lélegzem. az egyre sűrűbb szövetekre tapasztom szám, és az orrom. hogy már szinte fulladozok. üressé és kiábrándulttá teszem magam. szárnyaszegetté. egy menekültté. szükséged van rám, de még mindig nem tudom elmagyarázni, hogy ezt honnan is tudom. vagy hogy pontosan mitől félek. mitől menekülök hozzád. beletapadok a kezedbe. kijátszom az esetlen mozdulatokat. ott találok rád, ahol nem is hinném. ott veszek el benned, ahol nem találsz rám, még te sem.

hogy mennyire szánalmasan egyedül vagyunk ebben a hatalmas tömegben. hogy beleremegek minden egyes pillanatban, mikor látom a fájdalmat a szemedben. hogy távolodsz, de már megfogalmazhatatlanul. mert nem tőlem, vagy a világtól, hanem ilyen egyszerűen és visszavonhatatlanul magadtól. eszelősen keresem azt, akik voltunk. a fényjátékokat, a karcos korlátokon a helyünket. a rohanó fák közti réseket, ahol elbújhattunk volna, hogy ne történjen minden így. ilyen előre lekottázott, vázlatfüzet szerűen. úgy hogy tudjam, hogy ha belépek az ajtón, majd nem tudok mit mondani. nincs megoldás, nincs olyan képlet, ami felállítható lenne, nincs megdönthető teória, nincs iránytű a világvégéhez. és akkor menekülsz előlem. bár én már itthon elkezdtem menekülni. és mégis összeszorított fogakkal vártam, hogy valahogy majd csak túl leszünk az egészen. a fognyomok begyógyultak, a szívünk üres. a falai kiabálnak egymásnak, de süket fülekre találnak. felnyaljuk a sót egymás bőréről, és beleszédülünk a hiányba, a káoszba, mely olyan csupasz végtagokkal érkezik, hogy undorodom, miközben kelleti magát, és kiköveteli, hogy nézzem. nézzem az acélszürke, és cseppet sem kocsonyás szemeit, hogy átdöfjön, hogy ott hagyjon, hogy széttépjen. hús nélkül szabadon, csendben. vadállatoknak sem kellek. már. és akkor, hogy valami értelme is legyen az egésznek felmegyek a túlmisztifikált lépcsőkön, a ritkán látott szobádba. kezemben egy papírral, amin rózsaszín betűk emlékeztetnek rám téged. vagy legalábbis akarom hinni, hogy egy jel vagyok, ami maradandó, hogy majd rám ismersz, hogy elhiszed, hogy pótolhatatlan vagyok. jobb kezemben egy üveggolyó, elvégre születésnapod van. és leülök. halkan. lágy kelme vagyok. szinte ott sem vagyok, és ugyanakkor ennél erősebb jelenlétre nem is vágytam soha. tenyeredbe nyomom a legszebb üveggolyóm, te meg mintha tudnád, hogy egyetlen sor járt a fejemben, míg szorítottam a markomban. és elmondod, hogy a távolságot, mint... és rád nézek, és már nem is csodálkozom, nem is mondom, hogy nyilván ez volt a legtökéletesebb pillanat. aztán az ablakhoz megyünk, és a csillagokat keresem. ahonnan érkeztünk, meg amiket nézni szoktunk. szokásos kis szertartásunk, hogy én nem gyújtok rá, de élvezem a pillanatot, hogy úgy tehetek, mintha valami nagyon fontos részem lenne ebben. és akkor elkezdesz fájni. és gyötörsz, hogy elmész, és a világ annyira távoli. és én el nem tudom képzelni, hogy mennyi helyre mehetnél, ahol akár soha nem találnék rád. és akkor alkut kötök veled, hogy bárhová is menekülsz, velem teszed majd. aztán már csak arra van időm, hogy a lehető legszorosabban átöleljelek, és önkéntelenül is kimondom, hogy rohadtul szeretlek baszd meg, és rettenetesen haragszom rád. és gyönyörűnek találom magunkat. pedig talán túl sem éljük. elhallgatok. elmenekülök. lerohanok a lépcsőn, és még nem tudom, hogy inkább felejtenem kellene-e vagy valóban elszöknöm veled oda, ahol biztonságban lehetünk. vagy legalábbis akarjuk hinni, hogy az a hely létezik.