gipsz égbolt

belevezetem az életembe. visszaszoktatom magam hozzá. átitatom a hangjával magam. a bőröm szerkezetévé teszem. erőltetem, hogy birtokoljon. hogy tőle függjek (újra). mesterségesen előidézem, hogy a mániám legyen. a függésem, a sorsom. erőszakkal keresztezni vágyom az elkülönült útjainkat. vele pótoltatom a pótolhatatlant. lehunyom a szemem és várom, hogy hasson. hirtelen rápillantok, és várom a szerelmet. el akarok veszni benne tudatosan. új, értelmes fájdalomra vágyom. de nem érkezik. a szereplők összekeverednek. idegenek hangján szólsz hozzám és nem értelek. már nem tudom az arcokról, hogy álarcot tartanak-e maguk elé. vagy ők azok. tompán tátognak, érzem, hogy artikulálnak. de csak dermedten figyelem. hogyan is érdekelne?

és a nemtudomhanyadik ölelésnél megfogadtam, hogy ha lesz még egyszer valaha könyvem, akkor az első oldalon ott leszel. mindegy, hogy hol tartunk akkor. mindegy, hogy látjuk-e még egymást. vagy bármi. de tényleg. mert akkor soha sem múlhatunk el.

kijátszottam neked az örökrét.

nem igazán látjuk magunkat. az asztalok közt keringünk. végtelenek vagyunk. a törékeny kis másodpercekben pillantunk csak fel. ennyire rövid időre vagyunk csak képesek meglátni egymást. eszmélünk, s felejtünk. ha elfutsz én követlek. mindenféle magyarázkodás nélkül. ok nélkül. cselekvésre felkészületlenül. egy erdőben érlek utol. és nézlek. riadt kis állatok vagyunk. most mihez is kezdhetnénk. most mi következik. mivé legyek, hogy örökre a tied lehessek. egy kék madárrá változom, hogy mindig követhesselek. hogy csak a parányi árnyékom érezd meg az arcodon, vagy inkább magasabbra szállok, hogy még kevésbé vegyél észre. és mikor beborul az ég, egészen közel merészkedem. amikor eső esik, a széllel megérintelek.

próbálom elmagyarázni, hogy miért volt ez az egész szükséges. hogy provokálom az életet. hogy tudni akartam, hogy valóban létezel-e. de nincsenek rá szavak, hogy miért kellett a kezedbe csúsztatnom a kezem. a mi világunknak is vége lesz egyszer.

ez volt az első év, hogy nem nyíltak ki a holland tulipánok.

(azt még nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent számomra.)

furcsa, hogy még álmomban is azt kérdezem tőled, hogy mit keresel itt?

és abban a pillanatban ki is sétálsz. de hogy éppen ezért, vagy amúgy is. soha nem derül már ki.

hogy változik-e valami? nem tudom. csak fekszem kábán, néha azt hiszem, hogy már alszom, de közben meglep, hogy a szemem mégis nyitva van. a sötétség olyan felesleges. aludni is az lesz lassan. arról álmodozok, hogy bár azokat a felajánlásokat, hogy "jövök neked egyel" - szóval így ezeket, nem szokták felhasználni. de ha valóban kívánhatnék, akkor ez a levél lenne az. hogy olvasd végig. meg, hogy úgy írhassam meg, hogy ne féljek attól, hogy majd kitörlöd. majd eldobod. csak úgy írhassam, mint egy régi kedves ismerősnek. persze így nem lehet. nincs olyan, hogy kérlek, csak a szép dolgokra emlékezz. mert akkor meg eleve túl szép lenne minden. akkor nem is érteném. aztán keresem a rossz dolgokat, de a sötétség is olyan egynemű, hogy magad sem tudod, hogy hol kezdődik. van-e a sötétségnek pereme? vagy amikor mindent átölel, akkor szabad-e lámpát gyújtani? és ha világos lesz, akarod-e majd érteni? nem tudom, hogy voltak-e még sebeim, amit most ebben a pár napban feltéptem. egészen máshogy látok már mindent. mégis, pillanatokra képes vagyok megfeledkezni arról, hogy sok év eltelt. ha elküldeném ezt a levelet, arról szólna, hogy egy kérésem van, hogy soha ne add fel.

aztán persze, mint az esetek többségében mindenki, aki ilyen levelet kezd írni, túlmennék ezen a határon, és magyarázkodnék. próbálnám elmondani, hogy én csak szerettelek. de persze ez így nem egészen pontos, mert inkább tiszteltelek. az első pár perc kivételével, mikor erősen próbáltam rólad nem tudomást venni. utána egyszer csak rám szakadt. és valószínű olyan erővel történt mindez, hogy azóta is szüntelenül írok. mindenről. csak, hogy csökkenjen már a nyomás, hogy szűnjön ez az édes kényszer, hogy vehessek egy mély lélegzetet, hogy kitehessem az üres lapok végére a pontot. (aki mellett legutóbb feküdtem, azt kérdezte, hogy mikor voltam szerelmes, és kibe? soha nem árultam el neki, hogy éppen belé.) soha nem magyaráztam el senkinek, hogy nem szerelem volt, amit akkor átéltem. szerelmes azt hiszem csak egyszer voltam. téged viszont mindig csodáltalak, tiszteltelek. úgy akartam ragyogni, ahogy te. de nem a te mintádra, nem belőled. hanem tudtam, hogy ez bennem is él, de előtte soha nem érintette meg senki. éreztem, hogy te vagy a kulcs hozzám, és soha nem akartam már leállni. soha nem akartam ettől az egésztől megfosztva lenni. pedig minden pillanat a szárnyaival éreztette velem, hogy vége lesz. hiszen soha nem is volt. életem második kincse volt, hogy rád találtam, és aki kincset talál, az félelmet is talál. súlyos teherként hordoztam az időt, ami ellenem dolgozott. hogy el kell engednem, mert nem volt alattunk talaj. nem volt semmink. de a csodákat tőled tanultam. a hajnalok soha nem lesznek olyan szépek. és egyetlen gitár sem fogja ugyanazt jelenteni. a mad world és a wonderwall mindig te leszel. ahogy a kis herceg is. a tömény művészet. a szépség. a lelked szépsége. hát ezért volt minden. számomra ezért érte meg, a sok harc. a sok kérdőjel. jobban szerettem azt, aki vagy, mint hogy értettem volna. de talán butaság ez, hiszen nem is múlt idő. önző voltam, és magamnak akartam. és képtelen voltam leállni. képtelen voltam távolról figyelni. másoknak adni, akik soha nem lesznek elég hálásak érted. gyerekesen ítélkeztem. helytelenül. néha persze próbáltam elfogadni azt, amit kapok. aztán elmartuk egymást, és a végére már senki nem értett semmit.

nagyon is büszkévé tud tenni a tudat, hogy segítek álmokat valóra váltani. pedig. az egész csak egy megkésett, pótcselekvés. azon gondolkoztam, hogy ha bármit kérhetnék cserébe, mit kívánnék. feltennék-e olyan kérdéseket, melyekkel évekkel ezelőtt nem bírtam el. kérnék-e egy tiszta lapot, vagy érdekelne-e egy találka. érdekelne-e bármi? nem téged akarlak megmenteni, hanem őt. nincs is szükséged segítségre, valljuk be, mindig elég jól elboldogultál nélkülem is. csak áltatom magam, hogy ez nélkülem most nem valósulna meg.

az olyan utak, melyekről éveken át hittük, hogy lezáratlanok, most mégis biztonságosan záródnak. ez csak egy dolgot jelenthet, hogy sokkal fájdalmasabbak vannak valahol bennünk nyitva.

legszívesebben minden szeretetemet rád zúdítanám. de akkor az azt jelentené, hogy ugyanott tartok. óvatosabban tartom a távolságot, mint valaha. és így ha egészen jól sikerül, idővel végleg el is felejtelek téged is. vagy az élet kinyit egy újabb, fájdalmasabb ajtót és néhány éven belül könnyedén váltom valóra a te álmod is. de úgy tűnik, akkor már úgysem számít nekem semmi.

tényleg csak ennyi lenne? ilyen egyszerű a megoldás: vigyáztál rám.

minden követ felforgattam, mindent meg akartam érteni. apró részletekig leásva, felboncolni. a szerveket szépen sorra egy hófehér papírra kitenni. szépen kiszedni, abban a sorrendben, ahogy majd visszahelyezem, ha megértettem. élettelen képletek hevernek előttem. egy-egy szív. egy-egy álom. képek. cafatok. föléjük állok, és meg akarom érteni. mindig mindent meg akartam. mindennél jobban. vajon hogyan repülhet egy katicabogár. vagy hallanak-e minket a fák? és milyen lehet a szókincsük? könyveket lapoztam, tanulmányokat írtam emberekről. érteni akartam őket. mintát kerestem. ismétlődő mintákat. ő elhagyott, mert. ő sírt, mert. közel akartam lenni. bele akartam költözni az asztalra fektetett szervekbe. én akartam lenni a tüdő. én akartam lenni a mindenség. mert akkor lennének válaszaim. fogaskerekeket tartok a fény felé, hogy elvakítson, hogy átvilágítson, hogy kiürítsen. napba nézek. majd a fehér asztalra. a sok kacatra. a véresen komoly dolgokra. ebből most egy életet állítok össze. ebből most megértelek.

pedig csak ennyi volt: vigyázni akartál rám. és meg is tetted. de minden ami itt maradt belőlünk, minden. mozdulatlan.

- azt hiszem késtél egy évet.

- folyton lemaradunk valamiről. és legtöbbször még talán észre sem vesszük.

fények. forróság. és csak az éjszaka fedi el a testem. a testet, melyről szinte már senki meg nem mondhatja, hogy kié is vajon. mindig a testek ostoba játékával akartam learatni magam felett a győzelmet. nem szeretlek, mert nem is tetszel. aztán összehajlunk, íveink bezárulnak. szendergünk.

- egy olyan zenedobozra vágyok, amiben körhinta forog, és a plafonra rajzolja állatok sziluettjét a fény.

szaladnak rajtunk elnyúlt, táncos, óriás lovak. szemed sarkába folyton visszatér és tovább mossa testünk vonalát, egybe olvadunk a párnákkal, a párnák a fallal. a fal az égbolttal. már nem is mozdulunk, hiszen visz magával a mindenség. mindig is egyetlen rendszer voltunk. egy el nem mozdíthatatlan, örök tényező. egyedül is helytálló, de együtt legyőzhetetlen.

álmomban kavicsokat kerestünk. én olyat találtam, aminek fecske formája volt. te pedig csak egyformákat. bizonygattam, hogy csak hinned kell.

- hinned kellett volna. semmi másra nem lett volna szükséged, csak hitre.

ugyanott állunk majd, ahol egy éve. akár még meg is érinthetném az akkori önmagunkat. kilépek a képkockákból, és megérintem kezed. végigsimítom arcod. leülök eléd, és az akkori szemed nézem, hogy szerettél te egyáltalán? vagy csak kitaláltam mindent magamnak? hogy majd jössz, és megmentesz és boldogan élünk. nézem a szemed, de már rettenetesen elfáradtam. pedig vinnélek, nagyon szívesen vinnélek, de már nem is tudom, hogy hova.

- mindig hozzám fogsz tartozni, én pedig hozzád. és úgy éljük majd le az életünket minden egyes nap, hogy erről szándékosan nem veszünk tudomást.

aztán már nem nézünk egymásra. a lassan forgó körhintát nézzük. azt a rövidke dallamot hallgatjuk újra meg újra. néha mélyebbeket lélegzünk, jelezvén, hogy még ébren vagyunk. még van remény. a dallam bebújik bőrünk alá, otthonra lel. mikor csend lesz, kényszerítem magam, hogy indítsam újra. mert egy megszokott dallam után a csönd kegyetlen. végül becsukjuk a szemünket, alváshoz készülünk. és félve idézzük fel azt a pár közös emléket. vajon meg van-e még minden egyes darabkája? két tenyerünkben tartjuk, forgatjuk, melyik kopott már meg teljesen. a nevetésed. és ahogy kimondod a nevem. már csak arra emlékszem, hogy mennyire szerettem. és mindig nevettem közben.

hogyan is tudhatják, hogy milyen érzés egyetlenszer melletted ébredni, akik minden nap egymás mellett ébrednek.